01.jpg

–Tudja kedves Katz, az a legnagyobb probléma magával, hogy fogalma sincs arról, hogyan is működnek az emberek valójában.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem ijedtem meg. A reggelnek épp abban az órájában jártunk, amikor a napfelkeltében már nemigen gyönyörködhet az ember, ahhoz azonban, hogy a városka vérkeringése beinduljon, még túlzottan korán lett volna. Még harmatos volt a fű, a fákon mindenféle énekesmadarak csicseregtek. Éppen ezért különösen meglepett, mikor az árokparton ülve, csak úgy megjelent fölöttem ez a magas, szigorú arcú, ódivatú ballonkabátot viselő férfi, aki úgy nézett ki, mintha egy harmincas évekbeli detektívtörténetből lépett volna elő.

–Na, ne vágjon már olyan szerencsétlen képet, legalább a szakállát törölje meg, az Isten szerelmére!
Arcán leplezetlen undorral tiszta vászonzsebkendőt nyomott a kezembe.
–Tudja, kedves Katz, sosem értettem, és gondolom jelenlegi állapotát tekintve maga sem fogja tudni elmagyarázni. Ellenben ismét fel kell tennem a költői kérdést: mégis minek iszik az, aki nem bírja

Való igaz, tényleg szánalmasan festhettem. A fűben ülve hosszú percek óta csak azt bámultam, ahogyan gyomorkeserűtől feketés hányás molekulái feloldódnak a patakban és eggyé válnak a békésen csordogáló, szürkés árnyalatú vízzel. Olyan kurvára zen dolognak tűnt akkor az egész.
–Most nyilván arra gondol, hogy mégis mi a fészkes fenéért üti az orrát a maga dolgába egy ilyen jött-ment hajnalok hajnalán, és azt kell mondanom, teljes mértékben igaza van. Semmi közöm a maga életéhez, kedves Katz, egyszerűen csak szerettem volna közölni önnel a tényeket. Az a legnagyobb probléma magával, hogy fogalma sincs arról, hogyan is működnek az emberek valójában. Beleértve természetesen önmagát is.

Szerettem volna valami frappánsat mondani erre, de képtelen voltam akár egyetlen értelmes gondolatot is előrángatni agyam üresnek tűnő, szöszös farzsebéből.

–Igazából csak arra gondoltam, hogy ki a fene maga, és mégis, honnan a picsából tudja a nevemet?

–Ó, kedves barátom, maga ne is foglalkozzon ezzel. Abszolút jelentéktelen dolgok ezek, mondhatni, afféle piszlicsáré formaságok. Felesleges lenne ezekre fecsérelni a szót és a drága időt. Ha nagyon szeretné egyébként tudni, Szilveszternek hívnak. De mint már mondtam, ennél sokkal fontosabb az, hogy magának egyáltalán fogalma sincs arról, hogyan is működnek az emberek valójában. Legfőképp önmaga.

A férfi ekkor benyúlt ballonkabátja zsebébe, és ódivatú, ezüstös cigarettatárcát húzott elő onnan. Felém nyújtotta, de visszautasítottam. Megértően biccentett, majd mintha a világ összes ideje az övé lenne, komótosan előhalászott magának egy szálat. A gyufát harmadjára sikerül meggyújtania a doboz oldalán, majd meredten bámulta a lángot. Kissé úgy tűnt, mintha a tűz megbabonázta volna, mintha régmúlt, csoda szép dolgokra emlékeztetné. Pár pillanat múlva azonban kibillent az idilli állapotból, és fejét megrázva meggyújtotta  a füstszűrő nélküli, sodort cigarettát. Az elszenesedett fapálcikát a csatornába pöckölte. Elégedetten vizsgálta a levegőben leírt ívet, közben pedig újra felvette meglehetősen egyoldalú beszélgetésünk fonalát.

–Néha úgy érzem, elpazarolja magát, Katz! Túlzottan is erős bizalmat szavaz másoknak. Nem biztos, hogy jó tulajdonság ez, egyáltalán nem. Pláne annak tükrében, hogy önmagával szemben meg egészen szégyenletesen viselkedik. A saját arcába köp, aztán egy balhorog innen, egy állas onnan, és ha már a földön fekszik, még bele is rúg egyet az öntudattalanul rángatózó testébe.

Ahogyan ott állt és cigarettáját szívta, úgy tűnt, mintha sosem lett volna jobb dolga, mint engem vegzálni az árokparton.

–És nem is ez a legnagyobb probléma, kedves barátom! Még ha csak ez lenne! Az igazán nagy gond az, hogy maga elvárja azt, hogy mások ehhez tapsoljanak, élvezzék a műsort, és asszisztáljanak az ön kicsinyes és gyalázatos magánszámában.

Szippantott egy utolsót a cigarettából, majd, mint akinek valami súlyos dolog nyomja a szívét, hatalmasat sóhajtott és a csikket az eldobott gyufa után pöckölte.

–Na haragudjon meg Katz, de röviden és tömören úgy tudnám ezt megfogalmazni, hogy ön nem más, mint egy valódi, szerencsétlen, címeres balfasz.

Egészen idáig sikerült megőriznem a hidegvérem. Ha képes lettem volna felállni az árokpartról, biztos, hogy állcsúcson pattintottam volna ezt a felfuvalkodott szemétládát.

–Az erőszak nem old meg semmit, drága barátom. A maga balfaszságára meg pláne nem orvosság. Inkább, ha már úgyis csak úgy üldögél itt, gondolkozzon el azon, amit mondtam. Meg talán azon is, hogy magát valószínűleg átverték, de legjobb esetben is nagyon félreértelmezett valamit.

Fogalmam sem volt, mit is akart ezzel mondani valójában.

–„Aki vadállatot csinál magából, megszabadul az emberi lét fájdalmától.“ Biztosan hallotta már, egy híres angol kritikus mondta egyszer. Arról azonban már elfelejtett szót ejteni a vén mocsok, hogy nem csak a tigris, de a lemming is vadállat. Meg arról, mekkora is a különbség a gyermekeit óvó, feldühödött anyamedve, és a rothad gyümölcstől megrészegült, girhes prérikutya között. De talán már túlságosan is sokat fecsegek. Bocsásson meg kérem, nem akartam untatni ezzel. Azt hiszem, a lényeget már az elején sikerült kifejtenem. Magával, kedves Katz, az a legnagyobb probléma, hogy egyáltalán nem ismeri az emberek működését. A viszontlátásra!

Az ürge ekkor fogta magát, kalapot emelt, és se szó, se beszéd otthagyott az árokparton. Egy ideig még figyeltem, ahogyan lassú, megfontolt léptekkel sétál a viadukt irányába és azon gondolkodtam, mégis mi az úristen történt valójában. Aztán egy pillanatra újra a csatornában folydogáló vízre néztem, de a szürkés-fekete hányásnak már nyoma sem volt sehol. Mikor újra felemeltem a fejem és a viadukt irányában a ballonkabátos férfi sziluettjét kerestem, már őt sem láttam sehol. Felszívódott, mintha csak a föld nyelte volna el.

A fejem egyre jobban hasogatott. Megpróbáltam magamban újra felidézni az arcát, azonban egyetlen dolog visszhangzott a koponyámban, megtöltve a végtelen, alkoholgőzös, cigarettafüstös űrt. Elnyomva minden mást, amit valaha is fontosnak éreztem tyúkszaros kis életem során:  „Az a helyzet, kedves Katz, hogy nem más ön,  mint egy valódi, szerencsétlen, címeres balfasz.”